És akkor rájöttem hogy mennyire nehéz igazán megváltozni
A pokol kellemes tud lenni ha egyszer betelepedsz
Én csak azt akartam hogy elhagyjon az érzéketlenség ami bennem van
Nem számít hogy a szarba éred el, ez mindig ott van
ha visszazuhansz.
A vicces az, hogy minden amit akartam, mindig megvolt:
Apró mosolyok a mennyből minden nap
A barátaimban, a zenében amit csinálok
A szeretetben, amit érzek...
Csak újra kellett kezdenem.
A napi halálkívánságok,
A boszorkányüldözés a kijáratért.
Erőtlen vagyok...
A törékenyek, a megtörtek
Körökben ülve hallgatnak.
Erőtlenek vagyunk...
Mert mind egyedül sétálünk egy üres lépcsőházban
Néma termekben és névtelen arcokban.
Erőtlen vagyok...
Mindenki a mennybe akar kerülni
De senki sem akar meghalni
Nem tudom tovább félni a halált
Ezerszer meghaltam már.
Miért fedezzük fel az univerzumot?
Ha nem ismerjük magunkat?
Egy üresség van a fejünkben
Amit senki sem mer belakni...
Dobj a lángok közé!
Nézd ahogy égek!
Égesd föl a világom!
Nézd ahogy égek!
Hányasak vagyunk egy egytől-tizes skálán?
El tudnád mondani, mit látsz?
Szeretnél róla beszélni?
Hogy milyen érzés ez neked?
Valaha is tettél pengét a csuklódhoz?
Hagytál ki étkezéseket?
Valami újat fogunk ma kipróbálni,
Hogy érzed magad ettől?
Szoríts magadhoz, ne engedj el, nézz engem
Ebben a lelkek kórházában
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése